|
A Mézgedi barlang Gyulától kb. 120 km-re található. Uticélként jelöljük
meg Belényest, ebből a városból vezet az út Mézged falun át a
barlanghoz. Belényes és Mézged távolsága kb. 20 km. Az út keresztül
vezet Magyarremetén (Remetea). Egynapos kirándulásként
ajánlható a hely, mely a környék leghíresebb cseppkőbarlangja.
Belényesnél rossz
irányba fordultunk,
de
talán ezért a fotóért megérte egy kis kitérő.
Kedves mézgedi román emberek
A
faluból kiérve jól, de lassan járható makadám út vezet a
parkolóig
Parkoló
a gyalogút előtt.
Itt meleg ételt vásárolhatunk, kulturált wc, kézmosó
található.
A barlangot csak vezetővel lehet megtekinteni,
felnőtteknek 8 Lej, a gyerekeknek 4 Lej a belépő. Zseblámpát érdemes
vinni, de a barlangi vezető minden látogatónak ad egy fejre
szerelhető lámpát.
A bejárat a
parkolótól gyalogosan megközelítheö, 1 km-re . A barlang nyitva
tartása:
Romániában egy órával több van,
tehát magyar idő
szerint 16 órakor bezár a barlang.
Mint Erdélyben oly sokszor itt is és az ide vezető
úton is olyan emerekkel tájakkal, életképekkel, közvetlenséggel,
vendégszeretettel találkozhatunk, melyek miatt turista szíve
visszavágyik. Jómagam családommal és barátaimmal többször voltam e
helyen, mint ahogy a Békás szorosnál is, vagy a Medvebarlangnál, a Tordai hasadéknál, a
sóvidéknél, és még sorolhatnám. Gyermekkoromban szüleimmel is sokat
kirándultunk Erdélybe. Szeretném, ha minél többen útrakelnének,
megismernék az erdélyi magyar és román embereket életét, a
természeti környezetüket. Ez alkalommal egy budapesti fotós
barát-volt osztálytárssal vágtunk neki egynapos kirándulásnak.
Néhány héttel korábban én már voltam kint egy baráti társasággal, de
akkor sajnos lekéstük a barlangtúrát, mert nem kalkuláltuk be az
egyórás időeltolódást. Soha nem tapasztaltunk román és
magyar közötti viszályt, a falvakban élők jó szomszédként, barátságban élnek
egymás mellett, a turistákat szívesen látják és fogadják. Ha a
fényképezőgépet elővesszük, és megkérdezzük, hogy megengedik-e hogy készítsünk
róluk felvételeket, akkor könnyen úgy járhatunk, hogy a falu népe
ott terem és nem hogy megengedik, külön kérik hogy "őket is". Persze
képet szeretnének is kapni belőle, úgyhogy elő a papír és a ceruza,
hogy a címükre postázhassunk fotókból.
Egy idős bácsi a faluból
Kicsit személyes ezen az oldalon
nem megszokott bejegyzés következik alább:
Amatőr fotósként járom, látom, tanulom látni a tájakat, tereket,
tanulom fotózni Erdélyt, szülővárosomat, az embereket. Megpróbálok a
mindenki számára adott térben olyan részleteket észrevenni és
megörökíteni, melyek többet adhatnak egy egyszerű fotónál. Ez
egy törekvés, hol sikerül megvalósítani, hol nem. Kirándulások alkalmával
igyekszem a publikált fotóknál nem a mennyiséget,
a minőséget szem előtt tartani és nem szeretem (fotós barátom
hasonlatával élve) az "eszik a család" tájképeket. Természetesen
ilyenek is készülnek, de azok kisebb számban. :-)) Édesapám,
Édesanyám, és idősebb családtagjaim mesélték, hogy amikor gyerekek
voltak, nagyon egyszerű játékoknak is örültek, hosszan el tudtak
gurigázni egy bot segítségével akár egy rossz kerékpárabronccsal
is a földúton.
Itt
Erdélyben az ilyen történetek kis falvakban könnyen eszembe jutnak,
főképp, hogy erre az ilyen játék még okoz örömet a
falusi gyerekeknek és nem azon törik a fejüket, hogy milyen
mobiltelefont vegyenek majdan. Ahogy megálltunk az út mellett egy kiszélesedő részen,
arra lettünk figyelmesek, hogy a domboldalról két gyerek biciklikereket görget
egy bot segítségével. Kiszálltunk, hogy csináljunk róluk nyéhány
fotót. Már elképzeltem
fekete fehéren, kicsit antikolva a monitoron, régi korok hangulatát idéző
felvételen. Sajnos azonban a gyerekek hamar leszaladtak a karikával a
patak partjára, így nem tudtunk fotót csinálni erről.
A két kissrác elkezdett kövekből és sárból nem kis munkával
gátat építeni a patakban, így ezt fotóztuk le, háttérben a kék ég
az erdő, az egyik fotón még látszik a két játékguriga is. Gyerekkori
patakban való pancsolásaim jutottak eszembe.
|
|
|
Néhány héttel korábban ugyan
ezen a helyen egy tekintélyes méretű gátat építettek
mások
szintén kézzel, sárból és kövekből,
melynek eredménye
egy komoly kis tavacska lett:
Ezt utunk során máshol is
tapasztalhatjuk,
más oldalakon is találunk ilyen
fotókat:
Visszakanyarodva a fenti
(kettővel feljebb) képhez. Arra lettünk figyelmesek, hogy 2
ember az autójától jön felénk onnan, ahol mi is parkoltunk, (a
pataktól kb. 10 m-re) és iszonyatosan ordibál az egyikőjük.
Mivel románul nem értettünk, nem tudtuk mi baja az első pillanatban, de
a másodikban már igen, mivel a fotografia szó többször
elhangzott. Először azt hittük, hogy az ő gyerekei és azt sérelmezi, de
aztán kiderült, hogy a gyerekeket meg akarta védeni a
magyar fotósoktól, "rendesen" eltanácsolt, kiutasított
bennünket a helyszínről, folyamatos ordibálás közepette. Odamentünk
hozzá, hogy megmutassuk neki, eddig készített fotóinkat
(templomok, tájképek, házak, emnerek) és nincs oka az aggodalomra, nem
elvinni akarunk innen embereket hanem ide hozni, megmutatni másoknak
milyen gyönyörű Erdély. Szóba állni azonban nem volt hajlandó
velünk. Mivel ezen a helyen senki nem volt rajtunk kívül és
vélhetően az úticélunk ugyan az volt, így jobbnak láttuk az
engedelmességet, még mielőtt a gépünket összetörné és beültünk az
autóba. Természetesen (?) lefényképezte a rendszámunkat és talán
minket is.
(mi diszkrétebbek voltunk, mi csak felírtuk az övét
:-))
Szó szót követett, majd autó autót. De nem ő minket, hanem mi őt, ugyanis
nem hagyott az igazságérzetünk, ezért mégiscsak reménykedtük a párbeszédben,
tudván, hogy a barlang előtti parkolóban sokan lesznek
és ott találunk majd valakit, aki segít tolmácsolni és hajlandó
megtekinteni a több héttel azelőtt készített, előhivatott papírképeket,
melyeket Mézgeden a falusi emberekről csináltam és
azért vittem magammal, hogy átadjam nekik és talán azt is
megérti, jó szándékkal vagyunk ott. Arra is gondoltam akkor, hogy
adok neki anyagot, esetleg egy névkártyát, melyen rajta van
ennek a turisztikai portálnak a címe, hogy megláthassa, milyen anyagot
csinálunk hazájáról, Romániáról mi magyarok, Magyaroszágon. És ha
komolyabb beszélgetésre is sor kerülhetett volna, akkor elmondtuk
volna, hogy nem haragszunk a történtekért, és megértjük, hogy
védelmet akart nyújtani a gyerekeknek, de ahhoz először találjon
olyan alanyt a történetben, akitől meg kell védenie a másikat.
A
parkolóig mentünk mögötte, egyszer megállt, hogy elhaladjunk
mellette. Ekkor eléhajtottam, megálltam, ki akartam szállni az
autóból, de elment mellettünk.
Beérkeztünk a pakolóba, ők jóval
távolabb álltak meg előttünk. Kiszálltam, az autóból és elkezdtem
azonnal magyarul beszélő emberelket keresni. Minden autó román
rendszámú volt, de ettől még lehetett volna magyar köztük. Nem volt.
Korábban az étterem egyik személyzetével
magyarul beszéltünk, azt is megpróbáltam, de nem volt ott. Ekkor
jött egy magyar rendszámú autó. Ők meghallgatták a történetet,
tudtak is románul, Ők mondták, hogy az a
felsőkategóriás mercédesz, amelyből kiszállt az ordibálós ember, az egy bukaresti
rendszámú autó. Ekkorra már elindultak a barlang felé. Mi úgy dötöttünk, hogy
visszafordulunk, mert nem éreztük biztonságban magunkat, és lehorgasztott orral hazaindultunk. Sajnos így
ért véget ez a "kirándulás".
Másnap itthon csörög a telefon az egyik ismerősömnél,
akikkel korábban a családjával jártunk kint. A vonal másik végén
egy mézgedi hölgy, akiknél rövid látogatást tettünk a nyáron. Épp
itt voltak Gyulán, és mondták, hogy a falusiak várják a fotókat, így találkoztunk
velük egy étteremben, átadtuk nekik a fotókat és egy CD-t, hogy tudjanak
még belőle nagyítani, ha akarnak.
Erdély szép!
Pénzes Sándor
|
